Manapság a tökéletes szépség bűvöletében élünk. Hogy ez mit jelent? A nőknél minél tökéletesebb arcvonások, karcsú test, nagy keblek, a férfiaknál kigyúrt izmos és szőrtelenített test.
Hogy ez hogyan kezdődött, nem tudom. Valószínűleg valaki tetszeni akart valakinek és egy sebészhez fordult óhajával…
Mára viszont úgy látszik, egyfajta versennyé fajult a tökéletes külső, bármi áron.
Na de hölgyeim és uraim! Álljunk meg egy szóra. Így a kis finom egyéni vonások igen hamar a süllyesztőben végzik!!!
Sajnos a hegedűknél is eljutottunk idáig. Persze nem olyan gyorsan, mint ahogy egy plasztikai beavatkozás lezajlik.
A századok során egyre tökéletesebb külsejű hegedűk születtek, míg napjainkban a legszebbnek tartottakat, számítógép vezérelt kopírozó gépek segítségével, tökéletesített változatban másoljuk, és tömegével gyártjuk, többségében persze Kínában.
A magam részéről adnék még esélyt az egyéni vonásoknak. Úgy az emberi test esetében, mint a hegedűknél. Szeretem, ha mondjuk egy kicsit ferdén áll valakinek az orra, vagy a szemöldöke esetleg egy kis huncut ránc bujkál a szeme sarkában, és még sorolhatnám a példákat… Egy biztos, a harmonikus emberi arc sosem szimmetrikus!
A hegedűknél is ez a helyzet. Nézzünk meg egy Joseph Guarneri modellt. Ha tükrözzük a középvonal mentén a formát, egyik hegedűje sem szimmetrikus. Ugyanez figyelhető meg Stradivárinál is. És őket tartjuk még mindig a legnagyobbaknak!
Kis vésőnyomok a csigán, a sarkoknál is néhol. Ezen kívül az évszázadok alatt elszenvedett apró sérülések nyomai egyénivé teszik ezeket a híres hegedűket. Tehát az egyéni, az egyéniség igenis divatban maradt, és marad is, remélem. Én legalábbis azt fogalmaztam meg magamnak, hogy a tökéletes dolgokat nem igazán szeretem…
A hegedűkészítők már rúgtak egy öngólt a gyorsabb és jobb munka reményében. A német manufaktúrák gyorsan száradó lakkozási technikája kiszorította a régi olasz lakkozási technikát, amit azóta is keresünk „Stradivari lakkja” címszó alatt!
Egyre több helyen olvasom, hogy a romantika ismét tért hódít. Hogy az, amit a hegedűkről gondolok, valóban romantika-e, nem tudom, de úgy gondolom. Sőt azt is gondolom, hogy hegedűkészítők egymás mellett dolgozhatunk anélkül, hogy egymás kenyerét vennénk el. Elférünk egy páran a világban, és nem csak úgy, hogy egymással állandó versengésben vagyunk azzal a tudattal, hogy csak egy győzhet.
A tömeggyártás pedig – előbb-utóbb csak belátjuk majd- rengeteg fölösleget termel, amit aztán nem győzünk eltüntetni, mint szemetet! A tömeggyártással kapcsolatban még egy gondolat: A gép nem tudja a szakmát, csak amit mi emberek bele programozunk. A géppel készített hegedűknek nincs hangjuk, szakmunka, szaktudás nélkül. Lelket kell rakni beléjük valakinek, és itt nem a léleknek nevezett alkatrészre gondolok. Azt hiszem, itt az ideje, hogy a lustaságunk, hiúságunk és főként a kapzsiságunk oltárán feláldozott méltóságunkat visszavegyük a tömeggyártástól!
